A blog nem neked szól. Én írom magamnak.. mert ez nekem jó. Ha bejössz, töröld meg a lábad, szőnyeg előtt vedd le a cipőd, ha nem tetszik a kanapé vagy a házigazda akkor hátra arc. Hozzászólhatsz bármihez ha nekem nem tetszik azonnal törlöm mert ez itt az én blogom.. nincs demokrácia. Igen, ilyen vagyok..

2013. április 18., csütörtök

Charlotte

Charlotte megtanulta, a leckét. Soha többé nem megy a kastély azon részébe amit a férje saját szórakoztatására tartott fenn. Roppant kíváncsi nőszemélynek tartották és maga sem tagadta, hogy gyakran olyasmiről is tudni szeretne amihez semmi köze. A kastélyban elrekesztett emeletet nem tartotta ilyen dolognak. Nagyon is jogosnak érezte kíváncsiságát, hiszen mégis csak a férjéről és saját, keresztapjától a yorki hercegtől nászajándékba kapott kastélyáról van szó. Most mégis úgy érezte, jobb lett volna tudatlanságban leélni az életét a sötét szobákat illetően. Szőke fürtjei körbefonták vörös ruhás alakját ahogy az ablaknál állt és szomorú szemeivel a kertet bámulta. Odakinn már a lustán andalgó nyári fuvallatokat felváltotta az ősz bolond szele, néhány fa már sárgába öltözött a kastélyhoz vezető út két szélén, míg más alacsonyabb termetű növény még vidám zöld színekben ácsorgott várva a hidegebb időkre készülő, apró magokat csipegető madarakat. Hirtelen minden olyan valószínűtlennek tűnt, mintha minden, a szépen gondozott park, a kastély csodás viktoriánus homlokzata és a benne élők párizsi selymekből varrt szépséges ruhái is csak azt lennének hivatottak eltakarni amit férje, a jóságos, adakozó, mindenkivel mézédes Reinard gróf művel elsötétített szobái mélyén. Hirtelen undor lett úrrá Charlotteon, úgy érezte vissza kell mennie, le kell tépnie a fekete kárpitokat a falakról, kitárni az ablak táblákat, levegőt engedni a dohos, bűzlő szobákba de nem volt képes megmozdulni. Iszonyatosan félt Reinardtól, minden porcikája beleremegett a gondolatba, hogy nemsokára itthon lesz és a szemébe kell néznie, meg kell ölelnie és csókolnia ahogy máskor. Reinard észre fogja venni, hogy tudja. Mit mondjon? Mit tegyen? Vége van, ha sötét szemeit az övébe fúrja, tudni fogja, hogy ott járt, ha megcsókolja észre fogja venni az undort és akkor vele is azt teszi majd. Gyorsan számba vette vajon kinek is hiányozna ő ha eltűnne, a szülei három éve nem látogatták meg, gyermekkori barátaival ha egy egy levelet váltott, mióta ebbe az átkozott kastélyba jött. Nem adnak estélyeket és nincsenek barátaik, ide senki nem jön vadászni mint apja kastélyába aki idényben minden héten vadászni ment 20nál is több vendégével.
-Charlotte!
Az egész teste szinte görcsbe rándult az ijedtségtől, ahogy Reinard hangját meghallotta a háta mögött. Nyílként futott végig gerincén a félelem, a gyomra görcsbe rándult izmai megmerevedtek.. rettegett, ez nem is volt kétséges számára, bár sosem érzett még ilyesmit. Megfeszített háttal igyekezett levegőhöz jutni, de csak alig sikerült. Ijedtében szinte megpördült, hatalmas kék szemeivel oly ijedten nézett Reinardra, hogy az rögtön tudta, Charlotte felfedezte az ő kis titkát.
-Reinard, máris hazaért, örülök, azonnal hozatom az ebédjét. -maga sem értette mit zagyvál, hiszen alig múlt 10 óra.
-Köszönöm kedvesem, de még nincs itt az ideje. Mivel foglalatoskodott míg nem voltam itthon? Látom szépen halad a hímzéssel amit tegnap kezdett.- valójában egyetlen liliomot sikerült csak Charlottenak kihímeznie, rém utálatos tevékenységnek tartotta az ilyesmit, sosem értette miért kellene ehhez értenie de elfogadta, hogy a hímzés ugyanúgy része egy nő életének, akárcsak a férfiakénak a fegyverhasználat.
Reinard közelebb lépett hozzá és bár értette ő jól, miért hátrál hirtelen egészen az ablakig felesége, ő egészen közel ment, szinte az ablakhoz nyomta testével. Az asszony alig ért a mellkasáig, riadt szemeivel Reinad arcát kutatta, de semmilyen érzelmet nem látott sem a fekete szemeken, sem a markáns arcon. Átfutott benne a gondolat, hogy látott-e már egyáltalán érzelmet ezen az arcon. A férfi tekintete szinte elviselhetetlen volt, égette Charlotte bőrét és szemein át mintha az egész lelkét átjárta volna ez a tekintet, mintha gondolatainak minden kis zugát kivizsgálhatta volna csupán egy pillantása alatt. Az asszony szabadulni próbált, először jobbra indult el, de Reinard nem engedte, majd balra próbált lépni, de a földig érő, súlyos függöny és Reinard keze útját állta.
-Hová menne kedvesem? -megérezte a nő rettegését és ennél jobban semmi nem izgatta, ő mostmár vadász és Charlotte menekülő vad.
-Leülnék, kissé szédülök. -nyöszörögte Charlotte
-Szédül?!  Szédül?! -sziszegte Charlotte arcába Reinard- hát akkor üljön le kedvesem, talán szorítja a fűző.
Charlotte elbotorkált az első hatalmas karos fotelig és szinte bele zuhant. Reinard kedvét lelte a látványban ahogy felesége küszködik a félelemmel és szinte alig kap levegőt rémületében. Büszkeséggel töltötte el, hogy ő okozta ezt.
-Nos Charlotte, mindketten tudjuk, mivel töltötte délelőttjét -Charlottenak fel se kellett emelnie tekintetét, a szavak úgy gördültek le Reinard ajkáról, hogy abból tudta, a férfi mosolyog, sőt már már nevet, kineveti őt és az ő félelmét. Hirtelen izzadni kezdett és elsápadt, az arca hófehérré vált majd elájult. Utolsó emléke Reinard sötét tekintete, aki igazán dühös volt, hogy Charlotte igen gyenge idegrendszere ilyen hamar véget vetett az ő szórakozásának, pedig épp kezdett izgalmassá válni. Felkapta az ájult nőt és szinte futott vele a fekete szobák felé, ahol minden kényelmet és fájdalmat megadhat az asszonynak amire -Reinard szerint igazán szüksége van- a szalonból, az előcsarnokon át a hatalmas lépcsőkön fel egészen a második szintig és ott balra, fekete ajtó, két zárral, retesszel, keze sem remegett meg ahogy az asszonyt cipelte, egy kézzel nyitotta a zárakat, sietve lépett be és reteszelte az ajtót. Charlotte ebben a pillanatban felnézett, megismerte a   folyosót, a csupa fekete és ezüst kárpitot, Reinard arcát a sötétben is jól látta, annak tekintete, szinte átszúrta a bőrét.
-Reinard -nyöszörögte, majd újra elájult. A férfi szerette mikor ilyen könyörgő hangsúllyal mondták ki a nevét.