Reinard eloldozta Charlotte-t aki rögtön menekülni próbált, de szánalmas vergődését maga is szégyelte. Képtelen volt lábra állni úgy érezte mintha részeg lenne és lábai nem engedelmeskednének akaratának, végül feladta. Nem merte szemeit a férjére emelni csak lassan, vontatottan a félelemtől elcsigázva próbálta szavakká formálni cikázó gondolatait.
-Mi fog most történni..velem? Ki az a nő a másik szobában? Mikor mehetek ki innen??
-Charlotte drága, nem válaszolhatok minden kérdésére. Az biztos, hogy néhány óra múlva elhagyhatja ezt a lakosztályt. A vacsoránál a szokásos kedves mosolyát viselve ücsörög majd csendben és aztán visszatér velem ide.
-Ki akarok menni! Most!
-Hiszen járni sem tud...-mosolygott szinte atyáskodóan a férfi.- és kinn se várja nagyobb szabadság. Ne felejtse el ki ön. Nem csinálhat botrányt, de ha csinál is, kit érdekel. Szegény édesanyja is a bolondok házában élte élete nagy részét ez önnel is könnyen megtörténhet! -Reinard érezte, hogy ez betalált, most felfogja végre a felesége, hogy nincs más választása mint elfogadni kiszolgáltatott helyzetét.
-Értem, értem, azaz, kérem, tudni szeretném miért vagyok itt?? Minden hazugság, az egész életünk, mi folyik ezekben a szobákban?
-Már mondtam, mindenre nem válaszolhatok, de idővel ön előtt minden világossá válik.. vagy talán sötétté. -Reinard ismét azzal a gúnyos mosollyal lepte meg Charlotteot amit a nő annyira félelmetesnek tartott, hogy szemeit lesütve egészen összehúzta magát. Csuklóján a kötél nyomát tisztán lehetett látni, itt ott fel is horzsolta a durva len kötél amit lovak felszerszámozásához szokás használni.
-nos igen kedvesem, ezeket a nyomokat meg kell tanulni eltüntetni. Nem szeretném, ha beszélnének rólam a szolgák.-mondta szenvtelenül a férfi- most öltözzön át, a szekrényekben új, hófehér ruhákat talál, mostantól csak ezeket hordhatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése